Tegnap felemás érzésekkel hagytam ott a tévét, miután megnéztem az aranylábúakat. Statisztikailag egész jó eredményt jelent az 1-1, hiszen a világranglista 12. helyezettje ellen döntetlent játszottunk, ugyanakkor meg is nyerhettük volna a meccset, de még ennek sem örülhettünk a végén.
Persze, a valaha volt legjobb marketinggel bíró magyar szövkap óta tudjuk, a felkékülési meccsek eredményei nem számítanak. Én valahogy mégis örültem volna, ha a magyar válogatott fél éven belül legyőz egy vébére kijutott csapat után egy világranglista 12. helyén állót is - még, ha utóbbi nem is tétmeccsen sikerül. Ne legyünk telhetetlenek, és ne legyen kérdésünk, hogy ilyen játékkal egy selejtezőn mire mentünk volna...
Elmondom. Tönkre. Jobb esetben csak egy kicsit, amúgy svéd csavarral, a végén pattintott góllal, mint amilyenből tegnap is materializálódott kettő darab. Vagy mondjuk a svédek ellen itthon tavaly, vagy a megelőző selejtezősorozatban, vagy az azt megelőzőben.
Na, de, hogy ne csak károgjak így nyitányként: akadtak azért jó percei is a pályán futkározó honfitársainknak - legalábbis egynémelyeknek. Merthogy Rudolf, vagy Buzsáky nem említi majd a tegnapi csörtét az "Emlékezetes meccseim a válogatottban" című pályafutása végén majdan megírandó memoárjában, az egyszer hétszentség.
Velük szemben viszont Vanczák kifejezetten kellemes emlékekkel gondolhat majd vissza a mérhetetlenül sztahanovista arcberendezésű orosz iparosok elleni találkozóra. Igen, iparosok, mert most még a derék weltkasse Andrej is csak az egóját küldte ki az ETO Parkba, vagyis nem sok mindent művelt, legalábbis nekem nem ugrik be semmi extra tőle.
Vele ellentétben viszont Viliként, a Sionban pénzt kereső labdakergető ugyan soha nem tartozott a spílerek közé, de kétségtelen, hogy amit saját posztján minden alkalommal fel tud mutatni, azt megbízhatóan és üzembiztosan teszi, amikor lehetősége nyílik rá. Persze, ha én mondjuk nyártól az olasz élvonalban kergetném a kergetnivalót, nem biztos, hogy hagynám, hogy egy helvét középcsapat védőjéről szóljon a meccs...
Összefoglalva az amúgy totál érdektelennek bizonyuló és negyedgőzzel küzdő - na jó, a cipellőjüket éppen csak kiküldő - oroszok elleni meccset, az azt hozta, amit várni lehetett tőle. Egy harcoló, 'majdmostmegmutatjuk' attitűddel pályára lépő magyar válogatottat, amelyről bebizonyosodott, egy meccshiánnyal küzdő ellenféllel szemben sem igazán tud 90 percen keresztül egyenletes teljesítményre. Ez pedig nem kapitánykérdés.
Persze annyiban azért az, hogy ez a csapat ezt a játékot és eredményt, egy magyar edzővel negyed ennyiért hozta volna...
Még egy kósza gondolat zárásként: a meccs végén dicsérendő volt, ahogy a fiúk mindent feltettek az amúgy lényegtelen győzelem megszerzése érdekében, ám hiába alakítottak ki több lehetőséget is, mégsem tudták bevenni az orosz kaput. Pedig egy tétmeccs végén nem feltétlenül lesz ennyi helyzetünk egy hasonló kaliberű ellenféllel szemben - már, ha egyáltalán lesz erőnk eljutni az ellen kapujáig a hajrában...
Utolsó kommentek